Már csak egy hét van hátra az indulásig. Csomagolok és beszerzem az utolsó szükséges okmányt, amit kérnek, aztán részemről már minden rendben.
A következő szombaton indul az Aeroflot A320 tí
pusú repülőgépe a budapesti Liszt Ferenc reptérről a moszkvai Seremetyevó repülőtérre, ahova a kora esti órákban érkezem majd meg.
(Aeroflot Airbus A320)
Gyermekkoromban már laktam pár évet Moszkvában, így kicsit izgatott is vagyok, mert szeretném meglátogatni azokat a helyeket, amelyeket akkor barangoltam be a szüleimmel...
...A kuncevói kerületet, ahol óvodásként szánkóval nekisiklottam az emeletes házunk lábazatának (utána sokáig pátyolgatták a zúzódásaimat), a belvárost, nem messze a Jauza folyótól, ahol az orosz általános iskolát kezdtem, a Jauzszkij Bulvárt, ahol a 3-as és az"A" jelű piros villamos járt...
A csomagolásnál oda kell figyelnem arra is, hogy a meghatározott súlyhatárt nem léphetem túl.
Tekintettel arra, hogy a kinntartózkodásom alatt költségkímélőbb, ha nem éttermekben, vagy egyéb helyeken étkezem, hanem főzök magamnak, így már most gondoskodnom kell hazai fűszerekről is. Sajna, csínján kell bánnom a mennyiséggel, mert - mint már írtam, - a súlyhatár véges.
Gondolnom kell arra is, hogy most, tavasszal az időjárás nagyon eltér a két főváros között. Jelenleg Budapesten 22 fok van, míg Moszkvában csak 2, persze mindez nappal. Ott éjjel -10 fok körül jár a hőmérő higanyszála. (Ismerőseimtől hallottam, hogy most szerdán "odakinn" térdig érő hó esett.)
Mosolygós lesz majd az életkép: a Liszt Ferenc reptéren, jó melegben, karomon télikabát, esetleg usánka is. :)
(usánka)
látogatók száma: 491
2011. március 31. Végre történik valami...
Minden a maga rendje szerint történik, amíg el nem foglaljuk a helyünket az A320-as airbuson.
Ahogy a jegykiadógép kisorsolta, hátulról a harmadik sorba szólt a jegyem, a legtávolabb az ablaktól. A reptéren erős szél fújt, állóhelyben is mozgatta a gép farkát, ami hintáztatott minket. Mindenki elfoglalta a helyét, aztán hosszú várakozás a nem tudom mire. Szóval, fél óra késéssel (ami a két és fél órás repülőútnál nem kevés) végre kigördültünk szép lassan, komótosan a kifutópályára (ahogyan mindig is lenni szokott). Egyszer csak váratlanul felzúgtak a motorok, a gép meglódult, és hatalmas sebességgel megiramodott a betonon, az utasok beleszorultak az ülésekbe (ahogyan nem mindig szokott lenni). Úgy tűnt, hogy alig haladtunk valamennyit, a A320-as felrántotta az orrát.
- A fara mintha le is ért volna egy kicsit - viccelődtem falfehéren a szintén sápadtarcú szomszédommal.
A pilóta meredeken emelkedni, majd azonnal fordulni kezdett. Az egész törzs remegett, kattogott, de mi csak emelkedtünk felfelé, mintha űrhajós kiképzésen lettünk volna.
- A kapitány vadászpilóta? - kérdeztem a mellettem ülőt, de választ azóta sem kaptam, mert a következő pillanatban eltűnt alólunk az ülés, és zuhantunk vissza a föld felé!!! És csak zuhantunk, és csak zuhantunk! Majd hirtelen ismét beletapadtunk az ülésekbe és megint emelkedtünk.
- De jó, hogy az útra biztosítás is köttetett! - rebegtem magamban.
A legnagyobb baj az volt talán, - szerintem legalábbis, - hogy még láttam alattunk a repteret övező erdőt.
(Megjegyzem, hogy azért láttam az ablaktól számolva a harmadik ülésből, mert a gép annyira be volt döntve!)
Ilyenkor turbulenciába kerülni, s nem eléggé magasan... hát mindenki gondoljon amit akar. Én arra gondoltam, hogy ha szerencsésen földet érünk (talán ebben reménykedtem a legkevésbé), azonnal letartóztatom a pilótát. Szóval, "lifteztünk" mindaddig, amíg a felhőréteget el nem hagytuk. Utána is "fekve" utaztunk, 12 000 m magasságig. Brutális!
Ott végre "kivízszintesedett" a repülőgép, gyönyörűen ragyogott a nap, és megszűnt a motorok erőteljes dübörgése is. Néhányan bátortalanul elindultak a WC felé, kezükben összezárt zacskókkal...
A leszállásig semmi különleges nem történt. Felszolgálták a kis üdítőt, a falatnyi kóstolót (két négyzetcentiméternyi sajtot, ugyanakkora sonkát és valami húsfélét, salátát, egy szem olívabogyót, egy lekváros sütit).
Megérkeztünk Moszkva légterébe. A gép orra szépen lassan lebukott, (ahogy ez lenni szokott) és nagyon kulturáltan süllyedtünk. Nem volt semmi gond, amíg a reptér közelébe nem értünk. Egy éles, de tényleg éles fordulónál (már én is láttam az erdő fáinak tetejét,) a gép jobbra-ballra csalingázott, (ahogy ez nem szokott lenni), ugrásszerűen egyre lejjebb és lejjebb, míg meg nem éreztük, hogy a hátsó kerekek földet fognak. Ebben a pillanatban fejjel lekoccoltuk az előttünk ülő fejtámláját, majd vissza dőltünk, és egy másodperc múlva (amikor az első kerekek is földet értek) ismét lekoccoltuk az előttünk lévő ülést, és ebben a helyzetben is maradtunk, amíg le nem lassult a repülő szinte a nullára.
- Letartóztatni! - futott át az agyamon ismét.
Viszont konstatálnom kellett, hogy a félórás késés ellenére, az eredeti érkezési idő előtt öt perccel hamarabb szálltunk le.
Hogy milyen egy kisebb fajta turbulencia, azt a következő kisfilm elején látható.
Szumma szummárum, épségben szálltam ki a Seremetyjevói repülőtéren.
2012. április 1. A rövid kötél titka.
Szomszédaim javasolták, hogy ha tehetem, vizet a boltban vegyek, és azt fogyasszam. A csapvíz fogyasztása nem javasolt.
- Persze kipróbálhatod, - mondta egyikük, - de ahhoz kell egy rövid, erős kötél is. Az egyik végét kösd a bokádra, a másikat a WC ajtó kilincsére, hogy túl messzire ne tudjál elmenni, különben kellemetlenségeid adódhatnak.
Megfogadtam a tanácsát, egy közeli üzletben vásároltam egy zsugor bubis Bon Aquát, kétliteres kiszerelésben. Valóban nagy hangsúlyt fektetnek itt a tiszta vízre, hiszen a ballon cimkéjén külön feltüntetik, hogy ivóvíz. És nagyon drága.
(Tiszta, szénsavas ivóvíz)
Moszkvában az idő szürke (borult), +1 fok körül van a hőmérséklet.
2012. április 2. Moszkva a Moszkvicsok, Zsigulik és a Volgák városa...
Ez így volt igaz 1987-ben, amikor legutóbb itt jártam.
Az elmúlt pár nap mérlege: láttam egy "modern" Volgát, és kettő darab "Parasztmercit", azaz kockalámpás Ladát. Pedig autó az van bőven. A személykocsik a lehető legszélesebb skálán mutatják be a legkorszerűbb nyugati típusokat, felsorolni is lehetetlen.
Az utcán is nagyon jól látszik az itt élők anyagi helyzete közötti különbség. Vannak, akik szakadtas göncöt viselnek, egyesek meg drága luxuskocsiból, nercbundában szállnak ki.
Érdekes megfigyelni, hogy az állami gépjárműpark (buszok, trolik, villamosok) állaga és a magántulajdonban lévő gépkocsik állapota mekkora kontrasztban van egymással.
Orosz újgazdagok:
Látogatók száma: 547
2012. április 03. Tömegközlekedés.
A fényképezőgépembe elem kellene, mert a meglévők lemerültek. Lehetőleg tölthető elem, mert az takarékosabb. Mindezzel sokan egyet is értenek. Nos, induljunk el vásárolni. Az első dolog, amivel szembesülünk, hogy jegyet kellene venni. A megálló közelében nincs erre alkalmunk, mégis trolival szeretnék eljutni a nagy üzletközpontok egyikébe.
Nem egy nagy probléma ez, hiszen jegyet lehet venni a trolibuszvezetőtől is 28 rubelért. Kicsit drágább, mint jegyárusító butikban, ahol 25 rubel, de ha valaki így járt, akkor ez van.
Az egyszeri utazásra jogosító 25 rubeles jegy (autóbuszra, villamosra, trolira).
[a fekete sáv alatt 2. csoporttól: ára, érvényessége, jegy száma]
Ha 20 utazásra alkalmas jegyet veszünk, akkor 500 rubel helyett "csak" 375 rubelt kell kiperkálnunk.
[fekete sáv alatt: érvényessége, hány útra alkalmas, ára, jegy száma]
A jegy természetesen csak Moszkvában használható fel.
Ebben a nagyvárosban is megtalálhatók a nálunk is ismert üzletláncok. Így például a Media Markt,
Auchan, amit mi osan-nak ejtünk, itt meg asan-nak.
Nem olcsó mulatság Moszkvában vásárolni. A két garnitúra akkumulátorért 2.796 rubelt kértek. (21.700 forint. 1 rubel most 7,75 forint).
A GP 2700 mAh-ás tölthető akkumulátorok. Még jó, hogy lehet kapni.
2012. április 03.
1. Bio méregtelenítés
Boltba menjek, vagy készítsek ebédet? Az utóbbi mellett döntök. Bár nincs sok kedvem ebédet készíteni, de nagy nehezen mégiscsak nekiveselkedem és kiveszem a spájzból a kínai félkész levest. Azt a bizonyos három perceset. A csapvizet (aminek a titkát ugye, a rövid kötél őrzi), felteszem főni. Biztos, ami biztos… Hamar készen lesz.
A spájzban meglátok egy fokhagymát. Tegyek egy gerezdet a vízbe, hogy legyen valami íze is? – filózok. Megpucolom, felaprózom, puff a vízbe. Van egy kis hagyma is. Miért ne? Puff a vízbe. Elférne a vízben egy krumpli is… Pucolok egyet, kettőt, hármat, aztán vagy két maroknyit. Felkockázom, puff a vízbe. Egy kis babérlevél is, no meg akkor pár szem bors se maradjon ki, Vegetával.
A víz hamar felforr, a krumpli is puhulni kezd. Csodálkozva néztem a művemet, meg a víz tetején lassan átázó és a habok alá merülő babérleveleket, a pár szem borsot melyek, mint apró labdák, hol alábuktak, hol ismét felbukkannak. Na, ebből mi lesz? Főzeléknek híg, levesnek meg sűrű. De egy kiskanál sűrített paradicsom még elfér benne. Csak úgy, az íze kedvéért…
Irány a spájz, paradicsom konzerv kivesz, hopp egy mokkás kanálnyi a vízbe.
- Jó ez a sűrített paradicsom, és az íze sem rossz – állapítom meg, és kavarok egy paradicsom italt magamnak. Aztán a levest is meg kell kavarni. Na, még egy paradicsom ital, meg még egy. Nagyon finom itóka!
A Fortyogókából (mármint, ami a gázon bugyog előttem), legyen főzelék! OK! Zsír, liszt, tej elő. Felkészítem a rántást egy kislábasba. A tej jó? – kérdem magamtól, mint mindenki, aki tejet használ valamihez. Egy kicsi kóstoló… hm. Használható és finom is! Hopp, kitöltök magamnak egy pohárba ebből a finom, hideg tejecskéből! Csodás… Na, még egy pohárkával!
Rántás kész, felöntöm a hideg tejjel, gyors mozdulatok, és zsupsz, a Fortyogókába! Megkever, rottyan, kicsi ecet és már kész is az ebéd.
Tálalok. Kicsit várok, hogy hűljön…
-Mit terveztem? Hogy boltba megyek? – gondolom, - Nem, nem!!! Mint a GPS: Újratervez! (Hol az a rövid kötél?)
Jó tanács: a paradicsomitalra nem szabad tejet inni, mert gazdaságtalan: nagyon tud fogyni a papír! A rövid kötelet meg ne tegyük fel a faliszekrény legfelső polcára!
2. Kisbolt - nagybolt
Este felé – köszönöm, már jól vagyok.
Kint szürkület, a hőmérséklet ismét csökken. (Hajnalban és a reggeli órákban ma ismét havazott). Amikor pesten gépre szálltam (a gondolatától is megborzongok – amíg meg nem szokom…) zöldelltek a fák, nem a tavasz, hanem a nyár illata lengte be a belvárost. Akkor, szombat délelőtt lévén még a szmog sem telítődött, szinte jó volt harapni a Duna felől érkező friss levegőt.
…Nem sietek, üres szatyrommal szinte barangolok a széles sugárút járdáján. Nézem az egyhangú tégla és beton építményeket. Mellettem több sávban száguldanak el a gépjárművek.
Elsétálok egy Nyikoláj mellett, aki nagyon szimpatikus (20 év letöltendő per nélkül), és normális is: ilyenkor vödörből egy oltári nagy és milliókat (rubelban) érő fekete terepjárót mos közvetlenül az étterem mellet. Pár lépéssel mögötte egy fehér öltönyös-kalapos vajda jellegű idősb lakkcipős dohányzik, és beszél hozzá. Nyikolájt meggyőzhették, hogy az ő vize nem fagy rá a kocsira, ezért nagyon merészen sikál. Önkéntelenül előre szegezem tekintetem, lépteim határozottabbá válnak a kaptatón.
Pár száz méterrel feljebb egy tőlem idősebb, alacsony, melegítőnadrágos, gyerekcsináló sapkás férfi, sietősen lót-fut fel, majd vissza, közben a kirakatokat mustrálja.
Mikor oda érek, megszólít:
- Nem tudja, hogy hol van a „Csillagocska” bolt?
- Nem tudom – válaszolom csodálkozó tekintettel, és értetlenül belenézek a szemébe - tegnap még itt volt…
Reméltem, hogy hülyének néz, de nem. Felvonta a két vállát, kicsit megemelte két karját, mint a pingvin:
- Én a múlt héten jártam erre… – mondta, de nem fejezte be a mondatát, sietősen tovaviharzott.
Jó ország! Szeretem!
Pár méterrel feljebb már meg is érkeztem a „kisbolthoz”, ahol egyszer már vásároltam.
Egy fekete kenyeret kértem (az íze miatt már gyermekkoromban megkedveltem), kaptam.
- Ötven rubel. – mondja az eladó asszony.
Fizetem, elveszem a maroknyi kenyeret.
- Köszönöm, viszont látásra!
- Váljék egészségére! – válaszolja, majd a következő vevőhöz fordul.
Ötven rubel? Az Auchanban 11 rubelért vettem! És az fel is volt szeletelve! Mekkora pazarlás! – korholom magam.
Indulás vissza. A lejtős úton vigyázok, mert csúszik.
POSTA – olvasom egy épület alján lévő táblán. A kirakaton persze nem lehet belátni, csak reklám látszik. Gyakorlatilag itt helyben minden elintézhető (a kiírások szerint).
- Áh, azok az idők már lejártak! – mondotta egy ismerősöm pár napja, akit arról faggattam, hogy hol lehet itt a közelben hagyományos moszkvai képeslapot venni. – Nemigen kapsz olyat. Egyébként is kettő-három hét alatt érne haza.
Bementem. Tetszett: egy pult, és két hatvanéves „bábuska” játszotta a postás kisasszonyok szerepét. Velem együtt hárman lettünk. Várok. Ők is. Én is.
- Jó napot kívánok! – mondom.
Ők semmit. Várok. Ők is. Én is. Körülnézek. Tetszik. Nagy az összhang a kisasszonyok és a bútorok között.
Végre a közelebbi felnéz, észrevesz, feltolja az orrára szorult sokdioptriás szemüvegét, csikorogva hátratolja a székét, lassan,erőlködve feláll, felém fordul és csodálkozik.
Nem hagytam neki több időt:
- - Önöknek van moszkvai képeslapjuk?
- -Képeslap moszkvai látképpel?
- - Igen.
Lassan, kimérten megfordul, némán eltotyog valahova hátra. A másik „kisasszony” az egészből még mindig nem vesz észre semmit… Ez visszajön, hoz egy kartondobozt, tele képeslappal. Leteszi az asztalára, válogat. Csodálkozik, hogy képeslapok… (Nekem tetszik.) Legalább van munkájuk. Munkájuk? Aztán felteszi az egész kartont a pultra, rám néz és nemes egyszerűséggel, kis mosollyal azt mondja:
- -Tessék.
A másik „bábuska”, aki eddig mindkettőnknek háttal ült, most fordul csak meg csodálkozó szemekkel. „Micsoda forgalom van ma!” – gondolhatta magában.
Itt képeslapot 10, bélyeget 25 rubelért árusítanak.
2012. április 08. Ciripelő gyalogátkelő - közúti társasjáték
Ez a gyalogátkelő hangjelzéssel is rendelkezik. Érdekessége, hogy lépésütemre sípol, s a végén (már az átkelés vége felé) még sürget is, mint egy valóságos videojáték: "Vigyázz, mindjárt lejár az egyetlen életed!"
A gyalogosok a ciripelésre haladhatnak.
Érdekesség: számold össze, hogy hány Zsigulit (Ladát) látsz a filmen. :)
2012. április 17. Menjünk együtt
Az elmúlt napok eseménytelensége elsősorban az időjárásnak köszönhető. A tél-tavasz átmenet nagyon gyorsan zajlott, hó már nincs is. Sok helyen még nagy a sár, de előttünk zöldell a fű. (Hogy hogyan csinálja, nem tudom, de zöldell.) A szürke idő nem volt alkalmas sem sétákra, sem utazgatásokra, fényképezésre meg pláne nem. A napközbeni 17-20 fok miatt az előszobai fogasról a kabátom is a szekrénybe került, és úgy néz ki, hogy talán már a dzsekimre sem lesz szükség.
A napokban a „kimentem a városba” és az „elmentem a boltba, máris jövök” kifejezés szigorúan ugyanazt jelentette. De azt nem, hogy nem történt semmi.
Sokak fejében megfordulhat, s az enyémben is, hogy ilyen rossz időben miért nem mentem le a világ egyik leghíresebb metrójába? Csodálatos képek készülhettek volna, függetlenül attól, hogy „ott fent” milyen idő van. Ennek egy (általam is nemrégen megismert) oka van. Mégpedig az, hogy a trolijegy (a 20 utazásra alkalmas jegy) 30 napig érvényes az első érvényesítéstől. A metrónál is 30 napig érvényes, de az a vásárlástól számolva. Így addig nem veszek metró jegyet, amíg konkrét utazási célom nem lesz, hogy szép időben fényképezgethessek, és ne csak a föld alatt.
Végül is eme pár nap alatti eseményektől azért a blogom sem marad „szárazon”, a sok kicsi dolgot összefoglalva máris írom tovább…
Ruccanjunk ki együtt.
Kicsit esik, ezért ki-ki, hozzon magával esernyőt. Nekem elég a viszonylag széles karimájú kalap. Megteszünk 260 méter gyalog.
(Ez a városból kifelé menő trolimegálló, most ez kell nekünk)
A trolibusz megállóban várunk egy kicsit. Őszintén szólva, eddig még sosem vártam 5 percnél tovább, a járatsűrűség nagyon kedvező. Több trolit is elengedünk, mert a 34-est várjuk. A 34 az ugye 2x17. Ennek a későbbiekben lesz jelentősége.
Épp jön egy csuklós 34-es. Felszállás kizárólag az első ajtónál. A jegyet még felszállás előtt elő kell készíteni, mert az automata az ajtónál van, és ha ott keresed a jegyed, a többiek addig a megállóban kénytelenek várakozni. Amint fellépsz, a jegyet dugd be az automatába. Ne ijedj meg, amint a lyukhoz érinted, ki fogja kapni a kezedből. Berántja, lepecsételi, a mágnes csíkról levonja az árát, és visszaadja. A piros kijelző zöldre vált. Mindez kb. fél másodperc alatt megtörténik. Az utadat akadályozó három hosszú kar most elfordítható, egyszerűen csak menj beljebb, és a combjaiddal told félre. Az alacsonyabbak a derekukkal. Itt a kisgyerekeknek (nem tudom hány éves korig) nem kell jegyet venni, ők könnyedén átbújnak a „karók” alatt, míg anyjuk érvényesíti a jegyét.
(Ezen a képen jól látszanak az elfordítható "karok")
Üljünk le hátul. Hát, így néz ki egy itteni csuklós troli.
Hopp, én beleültem a vízbe. Az ablaknál beázik.
Pár megálló után, a Moszfilmovszkaja utcáról ráfordulunk balra a Lomonoszovszkíj sugárútra. Ott elöl, balra, ahol a fehér-zöld autóbusz áll.
Ezen is csak pár megálló, és máris megérkezünk. Az Unyiverszityét metrómegállónál jobbra fordulunk majd, és a második megállónál leszállunk. Ott lesz az Asan (otthon: Auchan).
Na, a Lomonoszovszkaján dugó van. Rosszkor indultunk. Pedig mondták, hogy ebéd után gyilkos itt a közlekedés. Megint állunk. Megyünk. Állunk.
Látod, ott elöl jobbra az a Lomonoszov Egyetem. Teljes nevén az M. V. Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetem (oroszul Моско́вский госуда́рственный университе́т и́мени М.В. Ломоно́сова rövidítve MGU) Moszkva legnagyobb egyeteme, melyet 1755-ben alapítottak. Az egyetem több mint 600 épülettel rendelkezik, a főépület a Veréb-hegyre épült. 47 000 hallgatója, 4000 oktatója és 29 karán több mint 350 tanszéke van.
(Ezt a képet nem én készítettem)
Most a teteje nem is látszik, felhő (vagy köd) takarja. Ez nem egy épület, hanem sok nagy épület komplexuma.
Megálltunk. A sofőr most kinyitotta az ajtókat, mindenki leszáll. Mi is. Elmegyünk a metróig, és ott jobbra. Nézz csak hátra, egymás után állnak a trolik!
Előttünk a nagy kereszteződés és a metrómegálló, itt ez az üvegépület az Univer City (Универ Сити) egy kereskedelmi központ.
Ez a központ takarja el a szemünk elől a metró kijáratát, de azonnal odaérünk. Ez az.
(Az "Unyiverszityét" metrómegálló jellegzetes kijárata)
A „piros” vonalon van, az úgynevezett Szokolnyícseszkaján. Az ott meg az út túloldalán a kijárat párja.
Most egy kicsit megyünk a Vernadszkogo (e. Vernadszkává) sugárúton, úgy 500 métert, és meg is érkezünk. Az Auchan (Asan) és a Media Markt itt egymásba épült, mindegy, hogy melyik bejáraton megyünk be. A Media bejárata van közelebb. Várj, készítek egy fotót.
Na, milyen lett? Egy kicsit belelóg a kezem. Hát, magad uram, ha szolgád nincsen… Ez ilyen marad. Tessék? Hogy egy oroszt miért nem kérek meg, hogy lefényképezzen? Hah! Mert fáj a lábam…
Vegyünk egy tólókocsit, ezek látod, háromszor akkorák, mint egy otthoni CBA-ban. Jó, hogy nem hoztunk magunkkal táskát, vagy teli szatyrot, mert a bejáratnál be kellene tenni egy olyan nagy nylonba és le kellene fóliázni. Csak úgy viheted be magaddal. Mit? Azért, hogy vásárlás közben nehogy belekerüljön valami, ami eddig nem volt benne. Érted ugye? Itt nagy figyelemmel kell „vezetni”, mert sok a kocsi. Mivel nincs jobbkézszabály, türelmesnek kell lenni. Bár így is úgy érezheted magad, mint egy dodzsem pályán.
Na, végeztünk a vásárlással, sok minden jót betettünk a kosárba. Irány a kassza, aztán haza.
Látod ott elől az út túloldalán azt a nagy kupolás valamit? Arra mondtam, hogy az a metró másik kijárata. Majdnem ott van a troli megálló, addig el kell mennünk gyalog.
Itt egy gyalogátkelő, itt átmegyünk. Várj! Nem egyedül. Megvárunk egy pár embert, és együtt megyünk át. Tudod, mint az apró halak, összeverődve. Úgy több az esélyünk. Meg lámpa sincs. Na, most vagyunk hatan, látod, az egyik már kezd átmenni… Hop-hop, ez a kocsi nem állt meg… Na, ez megáll vajon? Jó, most mehetünk, megállt. Meg ez is, vigyázz! Az nem fog megállni! Ugye, megmondtam! Még jó, hogy ezekben a sávokban csak balra kell figyelni… Hát, eddig átértünk, most jön a második menet, itt meg csak jobbra figyelj. Oké, kezdhetjük. Gyere. Ez rendes sofőr. Meg ez is. Meg ez is. Átjöttünk. Viszonylag egyszerűen. Na, ballagjunk a troliig.
Már jön is. A jegyet készítsd elő. Menj előre. Jó, most menj beljebb, itt le is ülhetünk. Már megyünk is. Jó időben jöttünk, az elsőre át tudtunk menni a zöld lámpánál. Van, amikor úgy öt, hat lámpaváltást meg kell várni, amíg átérünk, de most szerencsénk van.
Meg is jöttünk. Pakoljunk ki. Aztán majd eszünk is valamit…
Lássuk a vásárfiát!
Kipakolás, hogy mihamarabb minden a helyére kerülhessen. Tejföl (20%-os), üveges savanyú ubi - egy kis ecet hozzáadásával jobb az íze, Szjomga (halkonzerv), Forél (halkonzerv), virsli (7 szál, 350g), gorcsica jadrennaja 170g, egy kis kenyér. Olyan igazi oroszos félbarna. Finom, könnyen szelhető (nem morzsál) és könnyen elfér egy felnőtt tenyerében, így kenni is kényelmes. Ráadásul tele van értékes magokkal (nem csak a külseje van megszórva). Azért használtam a "kis" jelzőt, mert nem hasonlít egy otthoni kétkilósra... Sajnos ez a fajta szeletelve nem kapható.
Egy kis kenyér.
Aztán jönnek a csemegék.
Mojva (hering féle) hal delikát és szalaka (magyarul: kapelán). Szárított, füstölt halak.
Szalaka (azaz: kapelán)
A szemfedél levétele után jobban látszanak
Ezekkel a halakkal nem könnyű farkasszemet nézni, de nem is arra valók.
Egy kis marokkói "zöld csili", ahogyan itt mondják. "Kicsi a bors, de erős" jut eszembe róla a jól ismert szlogen, de nem a méret és az "erő" összefüggésében, hanem mennyiség és ár viszonylatában.
Egy kis doboz reszelt "kvasennaja" káposzta falusi módra. Magyaroknak szerintem ez így ehetetlen. Máris "elkészítjük", aztán mehet a hűtőbe érni.
.JPG)
A falusi jelző talán azt jelentheti, hogy esett bele pár reszelt sárgarépa csík is...
Egy megfelelő keverőtálba kiborítva,
Kap egy-két csipet sót, őrölt borsot, késhegynyi Vegetát, egy löttyintés ecetet.... Jól összedolgozva visszakerülhet a saját dobozába és be a hűtőbe. Ennyi. Nagyon egészséges, vitaminban gazdag, ízletes.
Ideje ebédelni.
Indulás előtt már elkészítettem a csülkös babgulyást. A csülök jó magyar, igazi házi érlelésű (nem gyors érlelésű), és órákig főtt hagymás, fokhagymás, borsos vízben. A csontok szinte magától kiugrottak a csülökből. Saját levében visszahűlve, szeletelés után kerültek a levesbe.
Az orosz tejföl (nagyon finom, ez jobb mint az otthoni) és egy kis hagyma zöldje igazán kívánatossá teszi az ebédet. (A spejzban mindig akad egy-két önkéntes hagymám, mely zöldet is termel).
Jó étvágyat kívánok!
2012. április 24. A fájdalom birodalmában - Orvosnál
Előzmények: a múlt hét közepén e-mailozás közben szétnyílt alattam a fa hokedli (tumbocska). Szétesett. Én meg a földre, még az egerem is velem jött, mely azóta sem működik. Esésnél bal kézzel "tompítottam", ahogyan mondani szokás. Semmi más nem történt. A törött széket összeraktam, összeütögettem (látszott rajta, hogy nem ez volt az első öngyilkossági kísérlete: többszöri ragasztások nyoma miatt vélem így), és belöktem a mikrót tartó polc alá. Magam alá húztam egy másikat, és írtam tovább. A meglepetésen kívül nem történt semmi.
Másnap délután zsibogni kezdett a bal kisujjam. Kit érdekel? Aztán dagadni. Nem jó érzés... Éjjel már nem tudtam aludni a fájdalomtól. De reggelre mintha már gyógyulna, nem fájt annyira. Akkor ebben maradtunk. (Mármint az ujjam meg én.) De tévedtem. Este megismétlődött az előző éjjel. Ujjam mozdíthatatlan, dagadt, kissé deformált. Éjszakám már nem is volt.
Szombat reggel. Nézem az ujjam. Talán el is törött? Vagy repedt és most rosszul akar összeforrni? Nos, ennek fele sem tréfa. Elhatároztam, hogy orvoshoz megyek. Hosszú órákba telt, amíg elkészültem - egy kézzel.
Megkerestem az egyik szomszédomat a munkahelyén. Mondom, hogy mi járatban, mutatom az ujjam. Szörnyülködik.
Azonnal menjek az X.Y.-hoz, az kocsival elvisz, segít, meg itt élő magyar, az
itteni nyelvben nagyon otthon van. Sietek az irodájához. Nincs. A szomszéd iroda nyitva,
dolgozik valaki. Odamegyek.
- - Szia!
– szólítom meg, - X.Y.-t nem láttad valamerre?
- - Otthon
van – mondja – a legtermészetesebb hangsúllyal, - Pesten keresd.
Na, gondolom magamban, ez sem az én napom.
- - Miért
keresed? – kérdi a fiatal munkatárs. Röviden elmondom a sztorit - Hú,
ez brutális! Gyere velem! – és volt olyan rendes, hogy végigcelebrált egy,
bonyolult folyamaton.
Mint később kiderült, felbolydult majdnem az egész szervezet
miattam. Először is a saját mobilján kerített kocsit, sofőrt. Meg egy orosz
munkatárs hölgyet, aki a kórház sebészével már le is beszélte, hogy várjanak.
Aztán kellett fénykép is. Pár perc alatt a kezembe nyomott egy fényképet, rajta
4 darab igzolványképem! (Hogy honnan volt nekik, nem tudom.) Fél perc, és már az útlevelem is a kezemben volt! – Tedd csak el, kellhet még, és a helyi kártyád (orosz kártya, az itteni külügyminisztérium kiadása) is
vidd – tette hozzá mosolyogva.
- - Mennyi
pénzt illik ilyenkor magammal vinni? – kérdeztem
tudatlanul.
- - Arra
készülj fel, hogy ez ellátás nem a legolcsóbb. Mindenért fizetni kell. A
regisztrációért pár éve 850 rubelt fizettem, anélkül nem fogadnak. Most nem
tudom, hogy mennyit kérnek érte. Az pár perc, helyben megcsinálják. Kapsz egy
igazolványt, ahhoz kell a fénykép, amit adtam. A többi meg attól függ. Ha nem
akarsz meglepődni, olyan 3-4 ezer legyen nálad. No, eredj, mert nem sok időtök
maradt!
Kilencvennel, százzal száguldunk a kocsival a
többsávos sugárúton. Nem azért, mert nagyon sietünk, hanem, hogy ne tartsuk fel a
többieket.
Mindenki így megy. Helyenként három, máshol már négy sáv van
felfestve. Feleslegesen. Itt nincsenek sávok. Itt a gyakorlatban annyi sáv van, ahány kocsi
elfér egymás mellet úgy, hogy a visszapillantójuk éppen össze ne érjen. Mindegy,
mennyi vonal van felfestve. És halmozottan igaz az, amit egy olasz útikönyvben
olvastam: „Kétféle gyalogos van. A fürge, meg a lapos…” Sajnos a napokban
szemtanúja voltam egy helyszínelésnek a zuhogó esőben. Az út közepén volt
valaki fekete nylonnal letakarva. A gyalogátkelőtől kb. 20 méterre. Őt is
várták haza…
- - Messze
van? – kérdezem az alkalmi sofőrt aki, mint kiderült a baloldali szomszédom.
- - Nem,
mindjárt ott vagyunk – mondja a szája sarából és nyomja neki.
- - Kilométerben
kábé mennyi? – faggatom tovább.
- - Olyan
tíz, tizenkettő… - veti oda és figyel a többi kocsira, - légvonalban – teszi
hozzá.
Háromnegyed óra múlva, sok tekergős, helyenként életveszélyes
gödrökkel tarkított út után megállunk, leparkolunk.
Itt nem ismert a parkolási
díj, a parkolóóra. Ott és addig állhatsz, ahol, és amíg akarsz.
A többemeletes épület bejárati forgóajtaja folyamatosan,
megállás nélkül forog. Bent biztonsági őrök. Csupa csili-vili minden,
tisztaság, csend, alig egy két beteg…
- No,
erre – mondja és megy elől – ez az – most vannak bent, de mindjárt bemehetsz.
Pár perc az egész. Ilyet fogsz kapni – és előveszi a saját regisztrációs
kártyáját, mutatja. Nagyon nem vagyok rá kíváncsi, lüktet, fáj a kezem.
Végre rám került a sor, bemegyek, kísérőm a nyomomban. Leülök a
nekem kijelölt székbe, kísérőm egy a kísérőknek berakott kerevetre. Dokumentáció, adatfelvétel, csekk.
A csekket a kasszában befizetem, addig nincs igazolvány. Fizetek, visszamegyek. Igazolványt megkapom. (Még egy, amire vigyázni kell...) Mondják, hogy az 513-asban várnak.
Lift, fel, 513-as. Az ajtón tábla:
„ХИРУРГ Лысенко Фёдoр Фёдорович”
(„SEBÉSZ Liszenko Fjodor Fjodorovics”)
Félig nyitva.
Bekukkantok.
- - Jöjjön
csak – szól rám a hatvanöt körüli, műtősruhás orvos. Zöld rövidujast visel, a
nagy „V” dekoltázsa felett kikunkorodnak megőszült szőrszálai. Bemegyek, leültet. Nézi a kezem. Nem érdekli
különösképpen. Nézi az orrom. Érdekli. Felnyúl, megvakarja. - Á, semmi sincs ott mondja, majd az
asszisztenshez fordul – Röntgen – majd hozzám szól - 503-as!
(Délelőtt borotválkozásnál vettem észre egy pattanást az
orromon. Kinyomtam. Most a doki is észrevette, azt piszkálta…)
Kapok egy papírt, megyek az 503-ashoz. Ajtó nyitva, benézek.
– Jöjjön csak be! – szólnak rám. Megröntgeneznek. Kapok egy csekket. Lifttel
le, befizetem, feljövök, vissza a röntgenhez. Puritán módon cserélünk. Befizető
szelvény oda, felvétel ide. Viszem a dokihoz.
- - Jöjjön
be! – mondja. Leülök. Most az orromra se tekint. De én igen, az övét mustrálom.
Nagy, dagadt, véraláfutásos… Nézi a felvételeket, a kezem, a felvételeket, a
kezem. Nagyító (lupe) kerül elő a fiókjából. Szorgalmasan lupál… Csak nem lát
semmit. Én sem. Megfogja a kezem, forgatja. Nézi. Aztán a röntgen képet. Lupál.
Megint a kezem, megnyomja a kisujjam. Én majdnem a szemét. Nem érti. Én sem. –
Mitől van ez ennyire megdagadva? – kérdezi tőlem. Nagyon bambán nézhettem
vissza, mint aki visszakérdez, hogy mit keres a doktor úr abban a székben? Nem
gondolja, hogy helyet cserélhetnénk? De gyorsan elkapja tekintetét, előveszi az
egészségügyi szűz könyvecskémet, és szép dőlt gyöngybetűkkel, megfontoltan
elveszi a szüzességét…
- - Törés nincs. Fastum gélt írok fel –
mondja (majdnem hangosan felröhögök), és egy jegyzettömbből kitépett lapra írja fel a kencét, – napi kétszer, 7-10 napig kenegesse.
Kedden délután 2-től jöjjön vissza kontrollra. Itt a csekk.
- - Köszönöm, akkor kedden! Viszlát!
Kezemben a csekkel, kísérőmmel a nyomomban irány a kassza.
Aranyos kis idős asszonyka, a kasszás: „Nem találkoztunk mi már ma?” – kérdi.
„Dehogynem!” – hagyom rá.
- - Itt
nem szoktak köszönni, megköszönni, elköszönni, ezért emlékszik rád – mondja a kísérőm. Mosolygok. Nekem tetszik…
Lássuk hát az árakat:
Regisztráció: 400
rubel 3,100 Ft.-
Röntgen: 704
rubel 5,456 Ft.-
Sebész: 1,416 rubel 10,974 Ft.-
Azaz, durván: 20
ezer forint.
Na, kocsiba be, irány haza. Sokáig tartott.
Több helyen
esküvői sétát láttunk, mégpedig kint az utcán. Itt ez a szokás. Sétálgatnak a kísérők
is. A vőlegénnyel, a menyasszonnyal. (Ez a mondat ragozásilag így hibás.) A járdaszegély mellett hatalmas Hummerek és más típusú limuzinok várják őket, melyeknek hét, nyolc ablakuk van
oldalanként… Nagyon, nagyon hosszúak! Ezekből is több típus létezik.
Sokablakos, meg egybe-ablakos is.
Itthon már nagyon vártam valami harapnivalóra, mert egész nap nem ettem semmit. Gyorsan készítettem egy kicsit.
Füstölt szárított hal ikrás vajjal, zöld hagymahajtással, kis gorcsicával, persze fekete kenyérkével.
A gorcsica tipikus orosz mustár. Nagyon hasonlít a francia dijonira, csak ebből kevesebb is elég, hogy abban az öt másodpercben lekapard a tapétát.
A fogyasztási tradíciók különbözőek. Van, aki egyben megeszi. Nekem ez nem jön be. Azért a fejét-farkát meghagyom.
A rajzfilmekben ilyen a maradvány...
Ha úgy sikerül, akkor lehet felemás is...
Egy kis "becsapás"...
...mert eredetileg ilyen:
Másnap a feleségem: „Vegyél be abból a piros tablettából,
amit csomagoltam, most meg két óra múlva két-két szemet. Utána két óránként egy
szemet. Ez köszvény.”
…és tényleg elmúlt…
Ahogyan megbeszéltük, kedden délután irány az orvos. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy minek, ha nincs törés, repedés? Gyakorlatilag csak a dokumentációért. Mert az nincs. Csak három számla.
Kedden a megállapodásnak megfelelően, kettő óra után indulunk kocsival. A helyzet nem könnyű. Mármint a gépjárműforgalmat tekintve. Az időpont a rizikós. Megint dugó van...
Más választásunk ugye, meg nincs... Késve ugyan, de odaérünk.
Vártak már.
- Ну, што? Na, mi van? - kérdi az orvos bizalmasan.
- Ничего. Все нормально, не болит. Semmi. Minden rendben, nem fáj - mondom én is bizalmasan.
Megnézi, tapogatja, tűröm, mert nem fáj.
- Завяжем хорошо? Bekötjük jó? - javasolja.
- Спасибо, не надо! Köszönöm, nem kell! - mondom, próbálom a minimumra csökkenteni a kiadásaimat.
- На денечик... Egy napra... - erőlteti.
- Нет, спасибо, не надо. Хорошо так. Nem, köszönöm, nem kell. Jó ez így.
Felhúzza a szemöldökét, ajkát alig észrevehetően lebiggyeszti, rábólint, mondván ha nem, hát nem.
- Ну, мы готовы. Na, mi végeztünk. - közli velem, meg a nővérnek is jelzés értékű lehetett ez a kijelentés, mert abban a pillanatban beindult a lézernyomtató, és egy számlát kreált.
Na, tessék, csak nem úszom meg számla nélkül... Mondom, hogy kellene valami dokumentáció arról, hogy mikor jöttem először, miért, mit tapasztalt, meg a mai napról is... Mert számláim ugyan vannak, de se egy zárójelentés, se egy ambuláns lap, vagy mittomén..., azé csakkéne. Meglepődött a szlengemen, pupillája kicsit kitágult, de hát ez van, gondoltam magamban, és belenéztem a szemébe. Megadólag bólintott, majd megkért, hogy kint üljek le, várjam meg a zárójelentést, a nővér majd kihozza.
Nem sokat várakoztam... Egy újabb számlával a kezemben... Hamarosan kijön a nővér(-ke). "Tessék! - nyom a kezembe egy kézzel írt papírt - kérem, hogy a földszinten kérjen rá pecsétet, viszontlátásra!" - és eltűnik az ajtó mögött.
Állok, mint akire hideg vizet öntöttek... Kézzel írott? amikor nyakig vannak számítástechnikai cuccokkal? meg én kérjek rá pecsétet? Nahát!
A lényeg, hogy a földszinten (на первом этаже - erre varrjál gombot) a negyedik helyen, ahol kértem, csak megkaptam azt a fránya, kék, háromszögű intézményi lenyomatot, és persze befizettem a csekket is. Újabb 968 rubellel lettem könnyebb (7502 Ft-.). Ma mit tett érte? Írt öt sort.
Le a kocsihoz, irány "haza".
Persze, most is dugóban...
2012. április 29. A gyermekkor
Vasárnap délelőtt kopognak. A szomszéd úr áll az ajtóm előtt, s kérdi: "Mi a terved délutánra?" - mondom, "Semmi. Segítsek valamiben?" "Nem, nem, csak ugye tegnap mondtad, hogy gyermekkorodban valami Jauzszkíj micsodán nevelkedtél. Ebéd után, úgy háromkor mehetünk. Beütjük a GPS-be, és ha akarod, elviszlek kocsival."
Így kezdődött az a kellemes napom, amikor láthattam azt a kis szűk, szinte belvárosi jellegű környéket, ahol 44 évvel ezelőtt a gyermekkorom néhány évét töltöttem.
Ott is jártam oviba (ami ugyanolyan harcsamájolaj-szagú volt, mint korábban Kuncevóban), meg ott kezdtem meg az orosz első osztályt. Zvjózdocska (Csillagocska) volt a nyelvtankönyvünk neve. Reggelente Édesanyám felállított a konyhai hokedlira, azon öltöztetett fel, még a cipőt is ott adta rám...
Akkor, hétévesen, Édesapámmal detektoros rádiót építettünk. Én tekercseltem, és 20-50 menetszámonként "leágazást" hajlítottam. Diódát is akkor láttam először...
A ház előtt piros villamos járt. Gömbölyű, hosszúkás villamos, kiugró homlokkal... 5 kopek volt a becsületjegy. Rád volt bízva. Be kellett dobni egy 5 kopekost és letéphettél magadnak egy jegyet. Senki sem ellenőrizte. 1968. Ezzel a villamossal mentem a végállomásig, ott Metró megálló volt. Lehetett fagyit kapni. Finom fagyit. A megálló előtt Gribojedov szobra állt egy nagy talapzaton. Akkor már ki tudtam olvasni a nevét...
Mindez ott történt azon a környéken, és abban a tizennégy emeletes házban, 44 éve, 1968-ban (és korábban). Ma 2012-t írunk.
A megbeszéltek szerint háromkor indultunk is. GPS bekapcsolva, mehetünk. Pont a ház mellet álltunk meg. Meghatódva tekintettem fel a ma is egyedülállóan magas épületre. Itt labdáztam, rúgtam a lasztit, épp úgy mint ez a kis lurkó itt mellettem. A labdám ugyanúgy csattant, ugyanezen a betonon, mint most, a fiúcska labdája...
A tizediken laktam.
És itt másik, jellegzetes épület a sarkon.
És a "Búlocsnaja" is itt van még.
És az órás sem költözött el.
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
